S mivel önnön lényünket sosem ismerhetjük meg igazán, és itt most nem a személyiségünkre gondolok, ezért aztán az önazonosságra nem lehet felkészülni. Ahogy változik lényünk, úgy hozhatnak az újabb és újabb helyzetek meglepő reakciót tőlünk. A probléma akkor jön el, amikor definiálni szeretnénk magunkat, sőt mi több, az elménkből kialakított képpel szeretnénk azonosítani. Ezután ennek a képnek megfelelően igyekezzük alakítani az életünket, azonban a valóság az az, hogy a kép már nem tükrözi hűen azt, amik vagyunk.
S ha mi nem engedünk a szorításból, továbbra sem szeretnénk felismerni, hogy nem azok vagyunk (már), akinek hisszük magunkat, akkor az élet, amit kialakítottunk börtön lesz számunkra.
Ennek egyetlen megoldásaként azt látom, hogy elengedjük a vaskos falakat, a tűpontos definiciókat önmagunkról, s elkezdjük megfigyelni a létezésünket. Ráhangolódunk arra a belső (isteni) iránytűre, ami mindig pontosan jelez. Ha meg tudjuk csinálni, hogy nem elméből működünk, hanem egy biztosabb forrásból, a belső iránytű alapján, akkor a szív útját járva az idő nagy részében önazonosak tudunk lenni. Ehhez figyelemre van szükség, ami a Jelenlétbe repít minket, s arra, hogy erősítsük a kapcsolatot a testünkkel, az érzéseinkkel, s rá tudjunk hangolódni, be tudjunk kapcsolódni a Mezőbe a szívünkön keresztül. Ez most kicsit sok volt így egybe, szóval, hogy ne csak egy inspirációs írás legyen ez, kicsit kifejtem, hogy ezen lépések alatt, mire is gondolok pontosan.
Ahogy írtam fentebb, önmagunk megfigyelése fogja hozni a működésünk megértését. Ahhoz, hogy valamit megértsünk, rá kell tudnunk látni, ahhoz, hogy rálássunk, el kell tőle távolodni, azaz távolság szükséges. Önmagunk megfigyelésénél ez történik. Ez nehéz lehet az elején, energiaigényes és fárasztó, ám idővel könnyebbé válik. Ha nem vagyunk tisztában a működésünkkel, akkor nem tudjuk, mi kell nekünk a boldoguláshoz, kicsit olyan ez, mintha egy olyan járművet kéne vezetnünk, amiről gőzünk sincs, hogyan működik. Így nehéz lesz.
A figyelem létrehozza a Jelenlét állapotát, s ha ezt önmagunkról elkezdjük kiterjeszteni a külvilágra is, lehetőleg minél többször és minnél több tevékenység közben, akkor ezekben az állapotokban megélhetjük önmagunkat a zakatoló elme nélkül. Ezen állapotokban lehetőségünk van egy tisztább tapasztalásra. Direkt nem mondom, hogy tiszta tapasztalásra, mert az, hogy a tapasztalásunk mennyire “tiszta”, az egy nagyon tág skálán mozog. Lényeg a lényeg, ezen Jelenléti állapotok pontosabb rálátást adnak önmagunkra és a valóságra. Nem folyik szét az energiánk, így a tudatosság erősödésével automatikus gyógyulási és tisztulási folyamatok indulhatnak be.
Ahhoz, hogy önazonosak legyünk kapcsolatba kell, hogy kerüljünk önmagunkkal és az általunk tapasztalt valósággal. Javítom… mély, intim kapcsolódásra van szükség. Azaz, ha az érzelmeinkkel nem vagyunk kapcsolatba, ha gyerekkori traumák miatt még mindig a le/bezárt, érzelmeket mélybe nyomott, érzéketlen, tompult állapotba vagyunk, akkor nehéz lesz önazonosnak lenni. Így muszáj elkezdeni dolgozni azon, hogy ÉREZZÜNK. Azon emberek közül, akikkel dolgozom, a nagy részükkel feladat az, hogy az érzelmekkel lévő kapcsolatot visszaállítsuk, s aztán ezt az érzékenységet növeljük. És teljesen normális emberek, a szó nemes értelmében. De nem kell ennyire messzire menni, tapasztalatok alapján az emberiség túlnyomó része érzéketlen. Azaz nem, vagy nehezen érzékel, nem vagy kevésbé van kapcsolatba az érzéseivel/érzelmeivel. Ez a norma. Szóval nem kell ezt túlmisztifikálni, ez egy hétköznapi, ám rendkívül jelentőségteljes probléma.
Tovább haladva eljutunk a testhez, amire úgy tekintek, mint egy jármű. Mint a lényünk fizikai lenyomata, ami segítségünkre van abban, hogy szó szerint meg tudjunk testesülni itt, ebben a világban, és ki tudjuk fejezni önmagunkat. Testünk olyan, mint egy antenna, mint egy radar. Ha elég élesre hangoljuk, akkor elmondhatatlanul hozzásegít abban, hogy érzékeljük a külvilágot. Hogy ne az elmére kelljen folyton hagyatkozni, s ezáltal a múltunkra és a berögződéseinkre, hanem a testünkben megjelenő jelek által az itt és mostban felbukkanó információt észleljük, s befogadjuk. Ebben segíthet a sport, a yoga, bármiféle harcművészet, meditáció, energetikai módszerek és persze a figyelem.
S végül a szív. Persze kezdhetném valami gyakorlattal, hogy mit csinálj ahhoz, hogy a szíveden keresztül tudj létezni, de azt nem érezném önazonosnak, én sem így indultam ezen az úton.
Szerintem ha a szív nyitásáról beszélünk, akkor az első és legfontosabb, az önmagunk megélése. Illetve javítanám, van egy nulladik pont.
0. A traumákkal lévő munka.
Tapasztalatom alapján a gyerekkori traumák általában bezárják a szívet, én személy szerint úgy gondolok rá, mintha a szív egy része kővé válna, vagy ideiglenesen elhalna. Ahhoz, hogy ezt a részt visszahozzuk az életbe, fel kell törni a jeget, újra életet kell belé lehelni, ami a régi traumák feldolgozásán, felszakadásán, tisztulásán, gyógyulásán keresztül történik. Nagyon sokszor nem is tudjuk, hogy szívünk egy részében nincs élet, hogy a mélybe van zárva. Traumáink legnagyobb része gyerekkorunkhoz, és többnyire a családhoz kötődik. Így elengedhetetlen része a folyamatnak, hogy megvizsgáljuk, mégis milyen volt a kapcsolódásunk édesanyánkhoz és édesapánkhoz.
Javaslom, figyeld magadat, mi jelenek meg a testedben ezen kérdések olvasván.
Anya, apa egyaránt része volt a felcseperedésednek, vagy valamelyikük részlegesen, esetleg teljesen kimaradt az életedből?
Intim kapcsolódás volt a szülők között, vagy hidegség, távolságtartás uralta az otthonlétet?
Kaptál-e elegendő minőségi időt a szülőktől, vagy benned él az értő figyelem hiánya?
Hogyan viszonyultak hozzád? Voltak e általuk lerakott szabályok, keretek, vagy teljes szabadság volt?
Kaptál-e teret arra, hogy te dönts, hogy te fedezd fel az életet, vagy szeretetük, akaratuk megfojtott, s soha nem dönthettél te igazán.
Tudtak-e érzelmi biztonságot adni neked, vagy azt érezted, hogy inkább neked kell megtartani őt/őket?
Hogyan reagáltak arra, ha létre szerettél volna valamit hozni, ha bele szerettél volna vágni valamibe? Támogattak, hittek benned, s ezt ki is tudták fejezni érzelmileg?
Mit éreztél az irányukból, úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, vagy mindig meg kellett felelned bizonyos elvárásoknak, hogy elismerjenek?
Érezted-e azt, hogy a szülőd szeretetéért tenned kell, s nem a létezésed okán vagy szerethető?
Ez csak néhány elindító kérdés, valójában rengeteget lehetne még felsorolni. S valójában sokszor nem elég az, hogy intelektuálisan rájövünk arra, mi is történt gyerekkorban, mi volt ideális, mi nem, hanem bizony kapcsolódnunk kell azon részeinkkel, amik sérüléseket szenvedtek el. Ha azt érzed, hogy nem tudsz egyedül feldolgozni, megdolgozni egy traumát magadban, akkor érdemes felkeresni szakembert.
Én sokáig hajtogattam, hogy nem érezném, hogy édesapám gyerekkoromban lévő jelenléte, hiánya negatívan hatna rám. Épp erről beszélgettem egy spirituális, orosz gyökerekkel rendelkező kozmetikussal, (jó kombó, mi?) amikor mesélt a családállításokon megtapasztalt élményeiről. Beszélgettünk, beszélgettünk, majd a vége felé volt 2-3 mondata édesapámmal kapcsolatban, ami egyszer csak betalált. Éreztem, hogy a mélyből jön fel valami, és nehezen tudtam visszatartani a sírást.
Eléggé megváltozott érzelmi állapotban jöttem el tőle, s emlékszem, ahogy álltam a villamosmegállóban könnyes szemekkel azon gondolkozván, hogy “Mi…nekem hiányzik apám?” Rá kellett jönnöm, hogy a felnőtt énem a helyén tudta már kezelni a történéseket, de ott él bennem a gyerek, mind mindannyiunkban, akinek viszont hiányzott az apja.
Miután ez feltört bennem, elkezdtem foglalkozni a belső gyermek gyógyításával, és hagytam, hogy tisztuljak, gyógyuljak. A felszakadás után érzékenyebbé váltam, néhány hónappal az eset után úgy fogalmaztam, hogy “mintha a szívem egy része kőből lett volna, s most azon része újra él, érez, lüktet. Persze ez metaforikusan értendő, de a valóság akkor is az, hogy bizony egyes részeink elhalnak a traumáinkban, s abban hátráltatnak később, hogy az életet maga teljességében tudjuk érzékelni, élni.
1. Első lépésben el kell kezdeni megélni önmagunkat.
Kiszakadni a falak mögül. Ezalatt azt értem, hogy kell találni olyan tevékenységeket, amiben önfeledtek tudunk lenni. Lehet ez bármilyen sport, azt tapasztalom, hogy a tánc szinte majdnem mindig egy remek eszköz erre, de a zene, a művészet is kiváló lehet. A lényeg, hogy önmagunkról elfeledkezve a Jelenbe süllyedve “elvesszünk” a cselekvés közben. Ha sikeres, akkor a korlátaink elkezdenek feloldódni, s meg tud történni a csoda. Az első ilyen tudatos élményem az deszkázás közben történt. Zenét hallgatva élveztem, ahogy suhanok a friss tavaszi levegőn, amikor egy zebrához érkeztem. Megálltam, s a tőlem 5-10 méterre lévő párra pillantottam, akik ott álltak egy kutyussal melletük. Azt láttam, hogy nő lefelé néz a kutyára, a kutya meg felfelé ő rá, s láttam, éreztem azt a szeretet, ami köztük volt. Bennem is megjelent, és mintha szétrobbantott volna belülről. Elmondhatatlanul csodálatos élmény volt.
S félreértés ne essék, nem a látvány ébresztette fel bennem a szeretetet. Az ellazult, feloldódott állapotom miatt a kitágult érzékeléssel egyszerűen felfogtam azt, ami tőlem 5-10 méterre jelen volt. Felfogtam őket.
Ahhoz, hogy el tudjuk engedni azokat a falakat, amiket magunknak hiszünk, minél jobban meg kell tudni élni önmagunkat. Ehhez kezdetben válassz olyan tevékenységeket, amikben fel tudsz oldódni, amiben el tudsz feledkezni önmagadról. Ahogy oldódsz, s változol, úgy egyre többet fogsz tudni önmagadként létezni a hétköznapokban is, és nem az elméből létezni.
2. Gyakorolni a figyelmet. Jelenlétté válni minél többször.
Amikor a Jelenlétről beszélünk olyan, mintha egy dologról beszélnénk, de valójában, mint ahogy korábban is írtam a tisztaságról, a jelenlét is egy roppant széles skálán mozog. S ezt az tudja csak igazán, aki már elkezdett benne mélyülni. Ekkor rájön az ember, az állapot a végtelenségig mélyül. Szóval ennek gyakorlása a korlátok oldódását hozza magával, ami véleményem szerint hozzásegít ahhoz, hogy nyíljon a szív. Persze ez nem egyik napról a másikra fog történni, hanem szépen folyamatában. Több cikkben is írtam már róla, de a legfontosabb az az, hogy elkezd gyakorolni a figyelmet.
Szépen kis lépésekben elkezdeni belevinni a figyelmet a tevékenységekbe. Például, legközelebb teljes mértékben figyeld meg azt, amikor fürdesz. Ahogy mozgatod a tested, ahogy csobog rajtad a víz, az illatokat, a hangokat. S amikor az elméddel máshol járnál, akkor nem harcolni vele, egyszerűen csak vissza irányítani a figyelmedet arra, ami történik. Igazán kíváncsivá válni, s elveszni a részletekben. Ezt a figyelmet bármibe bele tudod vinni. Tapasztalatok alapján az elején ez egy nehézkes folyamat, ám ahogy mindenhol, itt is gyakorlás teszi a mestert. Amikor már viszonylag fix tud maradni a figyelmed, egész jól tudod élvezni a Jelenlét gondtalan állapotát, akkor vidd bele a szociális életedbe is.
Az emberekkel lévő kapcsolódás közepette a legtöbben nem önmagukat, csak a szerepüket élik. Amint kilép az ember az utcára, máris megváltozik a viselkedése, s ezzel nincs is semmi baj. De, ha valóban haladni szeretnél a szabadság felé, akkor érdemes megfigyelni ezt a folyamatot, hogy túlnöhess rajta.
Belevinni a figyelmet az emberi kapcsolódásaiba valószínűleg sokkal nehezebb lesz, mint egyedül megélni a mindenséget, ám ha gyakorolsz, akkor ez is menni fog, s ez lesz majd az, ami elhozza a gyökeres változást az életedbe. Mert az erdőben sétálni egyedül és mérhetetlen békét, nyugalmat tapasztalni viszonyla egyszerű. Ám képes lenni figyelni az éles helyzetekben, az már más tészta. Azonban ez az, ami valóban nagy erejű változást hoz az életedbe. Ez a következő lépcsőfok a tudatosság útján.
3. Valamiféle spirituális-tisztulási folyamatban részt venni.
Minden összefügg mindennel. Fentebb írtam a test fontosságáról. Most azt hangsúlyoznám ki, hogy meglátásom szerint a szívünk nyílása az önvalónk felismeréséhez tartó úton történik meg. Ehhez általában szükséges egyfajta tisztulási folyamat minden szinten. Testi-mentális-tudati szinten. Én személy szerint a Tantra útját járom és ez az út magával hozta és meg is követelte a tiszta életet, a tisztulást, ami által azt tapasztalom, hogy a szívem extrém módon elkezdett nyílni. Egy barátomnak meséltem erről, és kérdezte, hogy ez mégis mi a fenét jelent konkrétan?
Teljesen jogosan! Valahogy úgy tudnám leírni, hogy az ÉRZÉS felerősödött, ami miatt megnövekedett az empatikus képességem, a bennem lévő együttérzés, mindent sokkal mélyebb szinten tudok felfogni, érzékelni. Erősebben érzem mások fájdalmát, szenvedését. S természetesen az örömöt, boldogságot, gyönyört is egy mélyebb, magasabb szinten vagyok képes megélni. A kinyíló szív miatt több minden hat meg, ám a tudatosság miatt kevésbé ragadok bele, mint régebben.
Megfigyelhető, hogy amint tisztábban kezd valaki étkezni, tisztább lesz az érzékelése, tisztább lesz az elméje. Minden, amivel kapcsolódunk, és amit magunkhoz veszünk, az hat ránk. A környezet, ahol élünk. A környezetünkben lévő emberek. Az információ, amit fogyasztunk. Az étel, amit megeszünk. S, a gondolatok, érzelmi állapotok, amiket működtetünk. Ha ezen területek tisztaságára elkezdesz odafigyelni, akkor óriasi változást tapasztalhatsz. Leginkább azt fogod érezni valószínüleg, hogy stabilabb vagy, kevesebb érzelmi kilengésed van, békésebb, boldogabb, örömtelibb vagy.
A nulladik ponthoz még hozzátenném, hogy a megbocsátás, és az elengedéssel lévő munka is elengedhetetlen a szív nyílásához. A harag, a gyűlölet az méreg, ami elsősorban hordozóját mérgezi meg, majd mindenki mást. Zárja a szívet.
4. Gyakorolni a szívközponttal lévő kapcsolódást.
Pofon egyszerű. Egy-egy döntés előtt a figyelmedet helyezd rá a szívteredre (mellkas közepe) dönts magadban, és nézd meg, hogy milyen válasz érkezik rá. Ha melegség, nyugalom, esetleg izgatottság önt el téged, akkor valószínüleg az jó irány, jó lépés számodra. Ha feszültség, görcsösség, szorítás jelenik meg a mellkasodnál, akkor az nem jó irány. Erre odafigyelvén egyre pontosabb válaszok fognak érkezni, s ez egy olyan forrás, ami biztosabb alapokon nyugszik, mint az elméből érkező válasz.
Számomra jelenleg(!) ezen dolgok összefonódásából áll a mély, intim kapcsolódás önmagammal, ami hozzásegít ahhoz, hogy önazonosan tudjam élni az életemet.
S mint mindenki, van, hogy én is elmegyek magam mellett és utólag realizálom, hogy ez nem én voltam, ez nem volt jó, de ettől szép az út, hogy nem egy csettintésre változik meg minden, hanem egy szépen sorjában kibontakozó transzformációról beszélhetünk, amin…
…amin azt gondolom megéri elindulni, amin…
…amin haladni egy csoda, mert minden újabb réteg ledobásával azt érzem, hogy közelebb kerülök a lét valóságához, mely izgalommal és egyben békével tölt el.
Na valami ilyesmit jelent számomra az, hogy:
Önazonosan járni a Szív útját.
Neked mit jelent?
Szeretettel,
Lélektolmács
