V: Ez egy természetes állapot/szakasz a Tudatosság útján, mely akár többször is előfordulhat. Ha megfigyeled, egy idő után a fizikai világban találkozol mindennel. Tudod, milyen a tenger, milyen, ha süt a nap, a finom ágy, a jó szex. Tudod, milyen sétálni, sportolni, utazni, stb. Ráadásul, ahogy változol, egyre inkább beleérzel abba, hogy az életednek nem lehet egy valami a célja. Ahogy tágulsz, megeshet, hogy az emberi célok nem fognak többé izgatni. Ekkor akár megjelenhet a “mi értelme van élni?” kérdés.
A legjobb, ha teljesen megengeded ezt az állapotot, és nem küzdesz ellene. Mert ahogy megengedésbe kerülsz, és tovább figyelsz, azt fogod tapasztalni, hogy a Jelenlét által megint elkezdenek változni a dolgok. Elkezd mást adni ugyanaz a tengerpart, ugyanaz a séta, ugyanaz a sport. Ahogy te változol, a fizikai forma elkezd újabb és újabb mélységet mutatni számodra. Ekkor rájössz, hogy az emberi életed megélésének minősége nem a külvilágon, hanem a tudatállapotodon múlik. A vanília fagyi, az nem változik, de te mégis végtelen módon érzékelheted a szádban, ha az energetikád változni kezd.
Ahogy megérzed, hogy ugyanazon dolgok mást és mást adnak, vissza fog térni a lelkesedés, mert ha tovább tágul benned a Jelenlét, akkor elkezded megérezni a Mindenben ott rejlő Mindenséget. A vanília fagyi csakugyan a Végtelen valóságot hordozza magában, mint Miles Davis zenéje. S ekkor igazán finommá válik a fizikai világ, mert megérzed a sokszínűségben rejlő izgalmat és csodát.
Ha ebbe bele tudod engedni magad, akkor mindent élvezni leszel képes. Velem is így volt ez. Volt, hogy megéltem szenvedést, amiért semmi sem érdekelt. Egyrészről elengedtem a dolgot, beelengedtem magam a Jelenlétbe ilyenkor mindig, és a hétköznapi pillanatok egyszerűségében rejlő csodára figyeltem. A szélre, ami hozzám ér, miközben biciklizem, egy mosolyra az utcán, a szerelmes párokra, a naplementére, a kék égre. Amint elfogadtam, hogy értelmetlennek látom az emberi életet, úgy megtaláltam benne az értelmet a mindennapi Pillanatokban. S így többé már nem szenvedek tőle, de ugyanúgy tudok haladni abba az irányba, amibe szeretnék. Nem azért, mert abban látom életem értelmét, hanem csak úgy, mert az rezonál velem, meg mert miért ne?
Ölelés,
Andris
